Szeretnék a boldogságrol irniSzeretnék a boldogságról írni szeretnék többé sohasem sírni szeretném a világba kiordítani: Ne csüggedj, van remény az út vége a győzelem! nehéz a harc, de 'mi vár: boldogság, béke, szerelem! Szeretnék a szerelemről írni szeretnék boldogságtól sírni szeretném a világba kiordítani: Istenem! Ő itt van velem! Látom Őt, nemcsak álmodom a perceket már nem számolom mert eljött, s többé nem megy el ó, áldott élet áldott szépség áldott szerelem! Szeretnék csak mindig Róla írni tündérmesét, igaz történetet szeretném a világba kiordítani: Szeret, szeret, szeret! S azt is, hogy én is szeretem jobban, mint életem s ez a szerelem végtelen mert kettőnké - ugye, Kedvesem? Szeretném elmondani hogy szeme gyönyörű s ajka édes minden, mit mond és tesz szivárvánnyal ékes s csak, hogy láthatom a Mennyország nekem szeretném elmondani nektek hogy végtelen szeretem! Szeretném, ha mindez való lenne szeretném, ha egyszer Ő üzenne: Várlak, gyere, szeretlek én is! szerettelek mindig s szeretni foglak a világ végezetéig! Szivemben mindig lesz egy hely ...Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett. Elmentél tőlem kedves, S én hagytam, hogy menj csak el Hiába lett volna minden, Ki menni akar, engedni kell. Mosolygott hozzá az arcom, De mögé ,már senki sem néz, Játszani a közönyös embert, Most látom csak mily nehéz. Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen! S nagy sokára mondanám halkan Semmiség, csupán az életem, S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem! |
Amióta jobban figyelem a gondolataimat, rájöttem, hogy folyamatosan támpontokat keresek. Van bennem egy belső hang, egy megérzés ami azt sugdossa a fülembe, hogy "ez jó", "ez nem jó". Hogy mi alapján választok?Önmagam alapján. Amilyennek érzem magam, annak visszatükröződése alapján döntök. Ha jobban belegondolok, azokat az információkat hallom meg igazán, amelyek a saját világképembe beleillenek.
|
ÜzenjBeszélgessünk, beszélgessünk Te meg Én Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal. ahogyan a szerelmesektől tanultuk alig hallhatóan ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással. Mondj nekem valami szépet hogy és is mondhassak Neked valami szépet. A szemeimhez beszélj a homlokomhoz egyenesen a szívemhez Te Nekem és Én Neked. Az álom partjairól üzenj egy újszülött nevetésével tenger hullámaival játékos delfinekkel harangszóval egy sassal amint az ég kékjében lebeg. Mikor itt vagy Mikor itt vagy a szobában mintha teles-tele volna rózsával és liliommal, s körülöttünk zene szólna. S mikor kimégy a szobából olyan üres lesz egyszerre, olyan üres, olyan néma, mintha én se volnék benne. Kicsi rózsa.. Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa, s végtelen éjjel ködharmata hull, én mellédsimulok hangtalanul. Ha árvaságod szívet-facsaró, csak szólnod kell és támaszod leszek, élő, egyszerű rózsafakaró. Ha síró, szellemjáró éjfelen végigszáguld a szél zúgva, seperve, eldughatod az arcod kebelemre. Ha babonázva arcodba mered a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc, elfödöm gyöngéden a szemedet. Ha fáj, ha üldöz valami titok, belefújok egy kicsi ezüst sípba: gondot-űzni tündéreket hívok. Alkonyatkor a napba bámulunk, imádkozva, míg eljön a sötét és álmodjuk az egymás közelét. S mikor szirmodat sóhajok se tépik, egy frissharmatú, boldog éjszakán, ketten, szótlanul felnövünk az égig. Bognár Barnabás Ha mosolyt hozok... Ha mosolyt hozok a könnyek helyett, így maradjak meg neked. Ha csillogóra váltom a szemedet, így maradjak meg neked. Ha kezed kezemben megremeg, így maradjak meg neked. Ha én melletted állok félve meg, így maradjak meg neked. Ha szeretnék együtt félni veled, így maradjak meg neked. Ha vagyok én neked a szeretet, így maradjak meg neked. Ha velem a szép még szebbé lehet, így maradjak meg neked. Ha te szépnek látod a lelkemet, így maradjak meg neked. Ha vagyok az, aki más nem lehet, így maradjak meg neked. Csak adni kérek Ne tégy mást, csak várj rám! Ha vársz: megérkezem. Nem kell pompa, márvány, elég a csend nekem. Szólj hozzám e csenddel és hallgasd sóhajom, érints meg szemeddel, s ne fogd le két karom! Nyiss rést lelked mélyén, melyen át beférek! Nem várok semmit, én csupán adni kérek. Angelus Mortis Napom voltál, mikor csókolt az éj Hűsítő szerelem, mikor ölelt a tél... Hajnali madárdal, mikor csöndet kívántam Társam voltál... mikor magányra vágytam. Tiszta víz vagy, mikor éhezem Lágy takaró felleg, mikor utam kerestem. Takartál előlem csillagot, Holdat, Napot, Mégis boldog, és Veled vagyok. Nem kell már semmi, csak szerelmed Fájó testem lágy kezed után eped. Nem vagyok, nem voltam vagy leszek Mégis, Veled értelmet nyerek. A szívek melegében Fáj, ha magad vagy, és nincs kihez, szólj Nagy-nagy tüzet, raksz, és mégis fázol, De lásd a szívek melegében, könnyű dacolni a téllel Ott, hol szeretnek, ott sosincs hidegség. Télből tavasz lesz egy pillantástól, Jön egy boldog perc és elvarázsol. És így a szívek melegében könnyű megférni a téllel, Künn a szél süvít, de hozzád el nem ér. Bármily nehézsúly a szegénység Ketten elbírhatják, van kit, félts, De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság. Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát, Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát! Kell egy kicsiny pont a nagyvilágból, Melyhez hű maradsz, járhatsz bárhol. Hisz ott a szívek melegében tőled, s tőle szépül minden, Rossz vagy jó a sors, te mindig visszatérsz. Bármily nehézsúly a szegénység, Ketten elbírhatják, van kit, félts, De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság. Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát, Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát. Ha a csend beszélni tudna Ha a csend beszélni tudna Négymilliárd hangon szólna Mindarról, mi bennünk rejtve él Vágydal szólna száz szólamra Minden gondolat dobolna Millió szó összefolyna Ezer nyelven kavarogna S a világnak nem lenne titka Ha zene nélkül volna dallam Egy soha meg nem szólalt dalban Megtudnád, hogy mit is akartam. A csend minden nyelven hallgat Szóra még sosem bírták Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád De több van, mit szemed láthat De több van, mit füled hall S van akinek a csend szavak nélkül Van akinek a csend szavak nélkül is vall Ha a csend beszélni tudna Hol nevetne hol meg sírna Fekete is fehér volna talán Vallomások, látomások Víziók és hazugságok Érzések és kívánságok Megtörnének, széttörnének Tükörfalán a beszédnek Örülj a mának! Amíg vannak, akik szeretnek, van értelme az életednek. Mindegy, hogy rohannak az évek, ha érzed melegét egy kéznek. Még érdemes reggel felkelni, ha van kinek kenyeret szelni. Örülj a percnek! De ha mégis magány a sorsod, ha a gondot egyedül hordod, erőt is ad hozzá az élet. Találd meg mindenben a szépet. A nap rád is úgy süt, mint másra, ne gondolj hát az elmúlásra. Örülj, hogy élhetsz! Nincs fekete és nincs fehér De az elmúlás mindent elér Nincs tűz, mely örökké lobogna Fényét más világok felé ontva Nincs folyó, mely örökre megmarad Előbb-utóbb minden forrás elapad. Nincs érzelem, mely örökké él A harag idővel megbékél Nincs az a szerelem, ami el nem vetél Gyűlölet, melyet nem koptat a szél Öröm, melyet nem sápaszt a tél Bánat, melyet nem gúnyol a remény A fény kialszik, s helyén a sötétség sem örök Élet, halál - ők is csupán eszközök Mert a Változás az egyetlen, Mely mindig tombol szüntelen Ami meg nem alkuszik soha Hiába hiszi a sok ostoba Hogy bármi, ami létezik, úgy marad Mert mindig lesz új a nap alatt! Hogy szeretlek? Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe. Szeretlek a köznap szükséglete fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég; nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért; tisztán, ahogy a hiúak sose. Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy kínom lángolt, rég, s lánykori imám: vesztett szentjeim szerelme lobog benne,-könnyem ez, s mosolyom, s talán egész életem!-s isten adja, hogy még nagyobb legyen a halál után. Mondd újra Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb újul tavasszal, s kizöldül a mag. Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el, és kétség borong nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél, hogy a rét túl sok virággal veres s az ég túl sok csillaggal ékszeres? mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj; de ne feledd, hogy némán is szeress... (fordította: Babits Mihály) ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA Enyém volt s mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Nézem s nem látom. Az arca csupa fény, felhő, remegés; virágzene: szóba fogni túlsok és túlkevés. Virágzene, érthetetlen. Ki tudja, nem álom-e? Tűnt évek titka, merengő fény- és illat-zene. Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szive tudja, s megdobban: úgy van, igaz! Enyém volt és mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Lennék... Lennék Napod, ha nappal lenne, fényessé tenném hajnalod, bíborral festeném este a felhőt, hogy gyönyörködj, ha akarod. Felhő lennék, ha őszidő lenne, langy esőt sírnék, mert messze vagy, aztán esőcsepp lennék, rád esnék, s gördülve csókolnám arcodat. Köd lennék, ha hűvös lenne, fehér, vidám, mi nem ragad, ködkarjaimmal ölelném tested s megnyitnám előtted utadat. Hópihe lennék, ha tél hava lenne, mit egyetlen céllal repít a szél, elolvadni gyönge kezedben, s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz. Szél lennék, ha új tavasz lenne, elfújnám messze a tél hidegét, hajadba bújnék tincseiddel játszva, míg nevetve mondanád: most már elég. S mi lennék, ha itt lennél velem? Mindenség lennék, hol nincsenek napok, égbolt lennék éjfekete éggel, hol nem ragyog más csak a Te csillagod. Figyelj rám Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel. Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj - vagy legalább rebbenjen a szemed. Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, felgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt. Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit! HA SZERETLEK... Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat. Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom. Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!... Szerelmes szív Mi a boldogság? Fellegek közt kóborlás? Kétség nélkül hinni a szív szavának? Tüskék nélkül hódolni az éden illatának? Szeretni... feltétel nélkül áldozni, Ölelni, megóvni, ébren álmodni, Napfénnyel kelni, édes holdsugárral feküdni, Magas hegyek közt, szivárvánnyal repülni. Két szív, melyet menny felhőkertje összezár, Két tekintet egymásra talál, kéz a kézben jár, Két élet egymás nélkül létezni képtelen, Két test árnyék nélkül elveszett, s védtelen... Egy szó, mely életet lehelhet a halott lélekre, Egy csók, mely a föld alól emelhet a magas bércekre. Egy sóhaj, mely átszabhatatlan ködfelhőt gyarapít, Egy érzés, mely gyógyíthatatlan éles részekre aprít. Olyan szívnek lélegezni nem könnyű feladat, Mely tiszta, naiv érzést már nem adhat. Könnyező lélek halk ordítását nem hallja, akinek kell, Hiábavaló keresés az élet fái között, s nekik mondani el: Szerelmes szív, mely oly sérült és beteg, Magányos, túlvilági sóhajokat nyögve hever. Álmai homályos, borzongó árnyéka rémes... Szeretni... jaj szeretni, azt már nem képes. Neked adom lelkem Csendes az éj, az égen ezer csillag. A Hold égi útján felfelé ballag. Telt arca fentről a Földre mosolyog, Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog. Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém! Én vigyázom álmod ezen az estén. Csendes már minden, a nappal véget ért, Helyét az estnek adta, aludni tért. Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed. Felejts el mindent, én fogom a kezed. S ha hallod majd a csengettyűk dallamát, Feltárom előtted lelkem kapuját. Valahol messze, egy manó útra kel, S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel. Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang, Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang? Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod Az előttünk nyíló mesés világot, Ahol ezer csoda és varázslat vár, Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már. Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más. Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás. Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma: Lelkemnek mélye, az álmok világa. Ez az a hely, amit magamban hordok. Ha rád gondolok, mindig itt vagyok. Együtt veled, mert Rólad szól az álmom, Náladnál fontosabb nincs e világon! Senki más nem látja, nem ismerheti, Álmaim kapuját fel nem törheti. Mások előtt e helyet zárva tartom, S a kulcsát most Tenéked átadom. És lesz egy Hang, mely mindent megmutat, Segít Neked, hogy megtaláld az utat Ami elvezet Téged a lelkemhez. Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez! Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam! E mesés világot Neked alkottam. |