Pihenj meg nálam...
Ha neked fáj, miért fáj nekem is?
Gyere közelebb…
Ne, ne lépj hátra ijedten! Én vagyok!
Csak a kezem nyújtom feléd félszegen…
Gyere, bújj ide az ölembe… csak amíg elmúlik.
Ne félj! Jobb lesz mindjárt…
Ugye… ugye érzed egy kicsikét? A nyugalom enyhe melegét…
Közelebbről látom az arcod, a szemed… Én nem bántalak!
Sokszor egész közel vagy… de néha fényévekre. Mintha a fagyos északi szél fújna felőled… mintha olyan tájakon járnál akkor, amit fény nem érinthet sohasem…
Magányos farkasként barangolsz a jeges vidéken át, s keserűen üvöltve sírod el a holdnak bánatod… nem jön szemedre álom.
De tudod az utat… igen, tudod az utat Dél felé. Ahol meleg van. Ahol nem mar lelkedbe fájdalmat a világ északi szele. Jártál már ott… ahol könnyed szellő olvasztja jégvirágaid… a zöld réteken futottál… és voltak virágok… az az édes, dinnyeillatú nyár… nézted a madarakat. Könnyűnek érezted magad.
De nem maradtál sokáig egyszer sem… Nem hitted, hogy maradhatsz, hogy lenne ilyen tájon neked helyed…
Visszahúzott a Félelem… egy durva kötélen ráncigálva, vissza a kis ösvényen… és folyton duruzsolt füledbe… rossz vagy… nem kellesz… halott vagy… ez a sorsod, itt kell élned, velem… örök társad vagyok… hidd el nekem!
Végül mindig elhitted… lehajtott fejjel némán elhitted. Csak fagyott könnyeid árulkodtak. Szíved mélyén a rétre vágytál vissza. A friss levegőre… a napfényre.
Szétzúzza lelkedet ez a rideg táj. De mégis… erőtlenül mész tovább…
Ó, Drága… egyik éjjel karddal a kezedben jöttél… nem bírod már tovább. Mindig menni az árny után… a kötél, a sebek…
Au Revior…
A szívembe mart a kegyetlen félelem…
Csak néztem ijedten. Mindent láttam a szemedben… az ezernyi apró kis írisz jégcsap…
A kard… a viszlát…
Nem tudom, hol vagyok…
Ha neked fáj, miért fáj nekem is?
Gyere közelebb…
Ne, ne lépj hátra ijedten! Én vagyok!
Csak a kezem nyújtom feléd félszegen…
Gyere, bújj ide az ölembe… csak amíg elmúlik. Ne félj! Jobb lesz mindjárt…
Ugye… ugye érzed egy kicsikét? A nyugalom enyhe melegét…
Közelebbről látom az arcod, a szemed… Én nem bántalak!
Jeges a szemed… hideg az arcod, ahogy ujjaimmal hozzád érek…
Engedj fel… érezz… érezd, ahogy mosolyt rajzolok szád köré… a szemed fölé… érezd az életet, ami ujjaimból áramlik feléd. Láss! Nézz a szemembe! Ott a fény, a levegő, a szárnyak, a szabadság… minden érintésemben a nap melege… úgy, ahogy mindez benned nyugszik… Ébreszd fel!
És ahogy lassan megcsókolom homlokod… úgy melegszik bőröd… lelked… Forró könnyeimben felolvad szemed…
Ne menj el többet, kérlek… Ne menj vissza az ösvényre… Maradj velem!
Együtt, a madarakkal, a rét felett… a napfényben.
Lassan megfogod kezem… egy félmosoly futott át arcodon hirtelen?…
Csak nézed a szemem némán. Nem szólsz…
Pihenj… pihenj itt karomban…
Aludj el… nálam édes álmod lesz.
Aludj el… míg kedvesen simogatlak.
Lassan lehunyod szemed… egy mély sóhaj… elernyed kezed… a kard kicsúszik ujjaid közül.
Te csak álmodj, Drága!
Álmodj meleget, boldogan, fényesen,
amíg két karomban alszol csendesen.
Pihenj meg egy kicsit nálam e tölgyfa árnyékában.
S hallgassd meg meséjét a barátságról, szeretetről, összetartozásrol
A szél és a fa !
Hol volt , hol nem volt, volt egyszer egy Fa. Magányosan álldogált egy hatalmas rét közepén és szomorú volt mert nem volt kihez szólnia, nem látogatta meg senki. Csupasz ágait nyujtogatta az ég felé, néha integetett hátha észre veszi valaki, de hiába.
Ám történt egy napon, hogy megmozdultak az apró ágvégek, pedig az ujjacskái nem is inte- gettek. Csodálkozva tekintett széjjel és meglátta maga körül a tavaszi langyos Szelet, akinek éppen a réten keresztül vezetett útja.
A Szél mosolyogva köszöntötte a csupasz Fát és ő bátortalanul visszamosolygott. Erre a szél elkezdett táncolni körülötte, gyengéd mozdulatokkal egyenként végig simogatva a Fa minden egyes ujjvégét, majd a gyengébb vékonyabb , végül az erősebb ágakat. Megsimogatta az alvó rügyeket,langyos leheletével egyenként felébresztvén őket és a Fa azt vette észre, hogy friss zöld ruhában ponpázik a rét közepén, már egyáltalán nem szomorú. A tavaszi Szél pedig tovább táncolva búcsút intett.
Teltek a napok, a hetek mire a Szél újra meglátogatta a Fát. Már messziről melegen mosolyog- tak egymásra. A Fa szívébe öröm költözött, a Szél pedig ismét végigsimogatta a Fát, a friss zöld leveleket megsötétitette és pompás szines virágokkal diszitette a fa ruháját. A Fa boldogan rin- gatózott a Szél karjai között, csodás nyáreleji ruhájában. A szél ismét továbbsuhant vissza-vissza integetve dudorászott.
Újra eltelt néhány hét és a Fa már vágyakozón gondolt a Szélre, várta mikor jön már. S nem sokára meg is érkezett a várva várt kedves, forró nyári öleléssel lelopta az elfáradt virágokat, kicserélte mindegyiket édes gyümölcsökkel, és a Fa boldog volt , boldogan ringatta gyermekeit!
A nap is rövidebb ideig járt már az égen, mikor a Szél ismét eljött meglátogatni a Fát. Hővös, őszi fuvallatával utjára engedte a gyermekeket, a Fát pedig vidám őszi ruhába öltöztette, hogy ne legyen szomorú . Piros, sárga, narancssárga, barna pompázatos ruhácskát adva a Fára. Mindenféle csodás szinben pompázott az új ruha és a fa ismét nyugodt és boldog volt.
Majd felvirradt az a nap amikor elköszönni jött a Szél! Fagyosan, süvitve szórva szét állom- porral teli batyuját. Hideg érintésével levetkőztette a fát, mély hangjával kivánva jó éjszakát. A Fa boldogan és fáradtan hajtotta téli álomra fejét.Táncolt kavargott körbe-körbe a szél, hogy kedvese békésen, nyugodtan álmodhasson az új tavaszról és a viszont találkozásról. Miután kedvese álomra szenderedett az ágacskákat és gallyakat puha hópihe takaróval ta- kargatta be, hogy megvédje őt a téli fagytól és hidegtől.
A Fa álmában is nyugodt volt és boldog, mert tudta többé már sohasem lesz egyedül! Kedvese újra és újra ott lesz vigyázva, őrizve kettőjük gyümölcsét.
S hallgassd meg meséjét a barátságról, szeretetről, összetartozásrol
A szél és a fa !
Hol volt , hol nem volt, volt egyszer egy Fa. Magányosan álldogált egy hatalmas rét közepén és szomorú volt mert nem volt kihez szólnia, nem látogatta meg senki. Csupasz ágait nyujtogatta az ég felé, néha integetett hátha észre veszi valaki, de hiába.
Ám történt egy napon, hogy megmozdultak az apró ágvégek, pedig az ujjacskái nem is inte- gettek. Csodálkozva tekintett széjjel és meglátta maga körül a tavaszi langyos Szelet, akinek éppen a réten keresztül vezetett útja.
A Szél mosolyogva köszöntötte a csupasz Fát és ő bátortalanul visszamosolygott. Erre a szél elkezdett táncolni körülötte, gyengéd mozdulatokkal egyenként végig simogatva a Fa minden egyes ujjvégét, majd a gyengébb vékonyabb , végül az erősebb ágakat. Megsimogatta az alvó rügyeket,langyos leheletével egyenként felébresztvén őket és a Fa azt vette észre, hogy friss zöld ruhában ponpázik a rét közepén, már egyáltalán nem szomorú. A tavaszi Szél pedig tovább táncolva búcsút intett.
Teltek a napok, a hetek mire a Szél újra meglátogatta a Fát. Már messziről melegen mosolyog- tak egymásra. A Fa szívébe öröm költözött, a Szél pedig ismét végigsimogatta a Fát, a friss zöld leveleket megsötétitette és pompás szines virágokkal diszitette a fa ruháját. A Fa boldogan rin- gatózott a Szél karjai között, csodás nyáreleji ruhájában. A szél ismét továbbsuhant vissza-vissza integetve dudorászott.
Újra eltelt néhány hét és a Fa már vágyakozón gondolt a Szélre, várta mikor jön már. S nem sokára meg is érkezett a várva várt kedves, forró nyári öleléssel lelopta az elfáradt virágokat, kicserélte mindegyiket édes gyümölcsökkel, és a Fa boldog volt , boldogan ringatta gyermekeit!
A nap is rövidebb ideig járt már az égen, mikor a Szél ismét eljött meglátogatni a Fát. Hővös, őszi fuvallatával utjára engedte a gyermekeket, a Fát pedig vidám őszi ruhába öltöztette, hogy ne legyen szomorú . Piros, sárga, narancssárga, barna pompázatos ruhácskát adva a Fára. Mindenféle csodás szinben pompázott az új ruha és a fa ismét nyugodt és boldog volt.
Majd felvirradt az a nap amikor elköszönni jött a Szél! Fagyosan, süvitve szórva szét állom- porral teli batyuját. Hideg érintésével levetkőztette a fát, mély hangjával kivánva jó éjszakát. A Fa boldogan és fáradtan hajtotta téli álomra fejét.Táncolt kavargott körbe-körbe a szél, hogy kedvese békésen, nyugodtan álmodhasson az új tavaszról és a viszont találkozásról. Miután kedvese álomra szenderedett az ágacskákat és gallyakat puha hópihe takaróval ta- kargatta be, hogy megvédje őt a téli fagytól és hidegtől.
A Fa álmában is nyugodt volt és boldog, mert tudta többé már sohasem lesz egyedül! Kedvese újra és újra ott lesz vigyázva, őrizve kettőjük gyümölcsét.