Szép Képeket is megnézhetsz...nem töltöm egy hejre öket
de amit találok szépet örömmel meg osztom ha tetszenek...viheted
ÁLMAIMBAN.
Hogyha egyszer álmaim ,valóra válnak,
Ot leszek a kis sziget közepén,
Ahol pálmafák álnak.
Viznek szine kék mint a tenger,
Belseje milliónyi élölényt rejt el.
Szemcsés homokot egész nap taposnék,
Bele dugnám lábam,hogy meg ne fázzék.
Napsütésbe nyújtózkodnék nagyokat,
Mig el nem jön az este,
S akkor nézném a csillagokat.
Hullámokkal játszadoznék s ha eljö az éjj,kis kunyhómba megaludnék.
Érzelmek háborúja a szívemben!
Szívem tele telve szeretettel,
Talán haraggal és gyulölettel is?
Nem, nem én, nem tudlak gyulölni,
Tudom, haragudni sem tudok rád SOHA!
Szeretlek és szeretni is foglak,
Míg világ a világ.
Sokat kaptam toled mit Te nem is sejtesz,
Hiszen Neked köszönhetem EGY RÉSZÉT az életemnek.
Életem egy része neked köszönheto,
Hiszen Te adtál minden egyes napra új erot.
Mit sem sejtettél mit adsz nekem nap mint nap,
Köszönöm Neked ezt titokzatos idegen.
Idegen voltál számomra heteken-hónapokon át,
Majd jött a sors ki baráttá mellém rendelt éveken át.
Egyszer csak buta félreértések és pletykák,
Hatalmukba kerítettek Téged és jött részedrol a kegyetlen ítélet.
Túl sok vagyok, már számodra nem tudsz mit kezdeni Velem,
Talán már nyug és teher is vagyok Neked.
Túl sok ez a teher mit kapsz tolem kedvességbol,
Érzelemim feléd félreérthetoek Neked.
Arra kérsz, ne használjak kedves becézo szavakat feléd,
Te, tudod mit is takarnak irántad ezek a kedves szavak.
Buta pletykák látod mire is késztetnek Téged,
Arra kérsz legyek pokróc és goromba Véled?
A kedvesség a becézo szavak hozzám tartoznak,
Ezt kapja Tolem minden jó barát és jó ember ki szívemhez közel áll.
Jaj,de VIGYÁZZ, mert ha irántad elmarad a becézo kedves szavam,
A barát már SZÁMOMRA Te nem lehetsz,, SOHA”
Szívem irántad már csak sajnálattal van telve,
Hiszen Neked fontosabb volt minden gonosz pletyka.
Eldobtál magadtól, mint barátot,
Így a sajnálat és a szeretet háborúzik csak a szívemben már!
Az én Világom
Világomat én megalkottam,
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.
Itt mindent a szemem arányit,
Óriással piciny-parányit.
Mindent fantáziám ecsetje
Színei aranyba s vérbe festve.
Itt semmiféle szokás orvén
Nem parancsolhat semmi törvény.
Itt kötelesség vagy a jog,
Élet, halál: magam vagyok.
Itt minden az én szómra zöldéi,
Egy vagyok az éggel s a földdel.
Porszembe s gyémántba bezártan:
Ez az én csoda fellegváram.
S ha napjaim bealkonyulnak:
Zeng búcsúkürtje majd az Úrnak;
Istenek alkonyába járva
Rágyújtja világát magára.
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.
Itt mindent a szemem arányit,
Óriással piciny-parányit.
Mindent fantáziám ecsetje
Színei aranyba s vérbe festve.
Itt semmiféle szokás orvén
Nem parancsolhat semmi törvény.
Itt kötelesség vagy a jog,
Élet, halál: magam vagyok.
Itt minden az én szómra zöldéi,
Egy vagyok az éggel s a földdel.
Porszembe s gyémántba bezártan:
Ez az én csoda fellegváram.
S ha napjaim bealkonyulnak:
Zeng búcsúkürtje majd az Úrnak;
Istenek alkonyába járva
Rágyújtja világát magára.
Egy Angyalt hoztam, hogy vigyázzon rád,
Fényed legyen, ha komor, sötét az éjszakád.
Ha álmatlanság gyötör, altasson szelíden,
Ha mindenki el is hagy, o vigaszod legyen.
Szárítsa fel könnyeid, ha bánatos a szíved,
O legyen, ki enyhítheti bunödet, vétkedet.
Lelkedbe gyújtson kis szeretet lángokat,
Melyeket majd te is tovább adsz másoknak.
S végül váljon benned áldássá a szeretet fénye,
Hogy Te is ragyoghass mások szívébe…
ÁLMOK ÉS PERCEK
A szerelem áldása,ha lelkünk egy,
Szívünknek dobbanása,isten jel adása,
Várjuk a reggeli ébredést,
Tudva,hogy a holnap mit ígér,
Számolni utcákon járva,a perceket,
Nézni az időt gyorsan teljenek,
A szerelemnek egy hatalmas játéka,
Mint az életünk leforgása.
Vágyakkal teli éjszakák,
Szerte foszlott álmok,
Nem tudni mi a valóság,
És lesz az álom.
Egy csendes éjszakán,
Ha egymásra gondolunk,
Minden percben, egymáshoz rohanunk,
Érezni a szerelmet,s mikor át ölellek.
Csókodnak izét,érezni az ajkamon,
S elmondani százszor,
Hogy szeretlek nagyon,
Majd ha a hold,egymás karjába talál.
Testünk lázban ég már,
Izzik mint egy tűzz parazsa,
Lángoknak,maró hatása,
Nincsenek akkor már szavak,
Csak egy szerelem,mely örökre megmarad.
Ady Endre:
Jóság síró vágya
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy huséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kiséro sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
ÉDES SZAVAK.
Nem kértem én,hogy rám találj,
Te mégis rám találtál,
Vártál rám,minden éjjelen,
És én ugyanúgy vártalak téged,
Nem kértem hogy szeress,
Te mégis,megtetted ezt.
Csókokat küldtél,holdas éjszakán,
És én éreztem ajkamat,forróság járja át,
Egy szó melyet elhoz a szél,
Repülve szárnyal felém,
Szerettél és én szerettelek,
Oly jó lett volna ,összebújni véled,
Vágyak s álmok kavarognak,
Minden éjjel összefolynak,
Édes szerelmes szavak,
Minden este úgy szárnyalnak.
Ha az érzés kell...
Ha az érzés kell, én átadom,
Míg orcád pihen a vállamon,
Mint fák alatt, ha szél mesél,
Mint avarhoz levél beszél...
S pillantásom simogatja Rád
Nyugalomnak bizsergo bársonyát;
És felnézek Rád, mint anyjára gyermek,
Míg tekintetünk csendben csiripelnek.
Majd én szunnyadok tovább válladon,
Hol lelked sugarát tündérként járhatom;
S csillagként csillog nyugalom és vágy,
Körénk fonva fényét, a lágy koronát...
NEHÉZ OKOSAN SZERETNI
mert...
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó is szürnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül
Nehéz úgy szeretni ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsennek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
S néha magunk elől is menekülünk
Nehéz úgy szeretni ahogyan jó
Ahogy ez örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
A közeledés is félre érthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túl érzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk
Nehéz úgy szeretni ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos, senki nem tanul.
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó is szürnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül
Nehéz úgy szeretni ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsennek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
S néha magunk elől is menekülünk
Nehéz úgy szeretni ahogyan jó
Ahogy ez örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
A közeledés is félre érthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túl érzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk
Nehéz úgy szeretni ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos, senki nem tanul.
EGY JÓ BARÁT
Ugye milyen boldog a szív, ha valaki szeretetével melegít,
s ha kell nyújtsa a két kezét, bátorít, s a bajban is felsegít.
Ha van egy ilyen igaz barát, ki soha nem szegi meg a szavát,
még ha kegyetlen is a világ ha kell... melletted mindig kiáll!
Egy jó barát nem nagyítja a hibád
Egy jó barát szeretetével gyógyítja a másik fájdalmát
Egy jó barát a szívedbe lát, ha nem mondod is,
hallja és érti a szenvedésed minden szavát.
Legyen bár milyen hibád, nem kürtöli világgá,
csak is szeretetével gyakorol kritikát,
s szól, hogy vigyázz, mert fáj neki is ami neked fáj,
s szerető gyengédséggel, féltőn, vigyázz rád!
Egy jó barát a válladra borulhat, ha a baj nagy...
Egy jó barát akkor is gyengéden átölel,
minden jóval, igaz szóval, segít és bátorít, ha kell.
S ha a baj szorít, nincs elfoglalva...
mert egyedül csak Te vagy a dolga
ha érzi, hogy nélküle a barátja össze omolna
egy jó barát, mindig megbocsát, nem keresi a maga igazát,
megosztja veled örömét bánatát.
Ilyen, egy igazi, kedves testi lelki jó barát!
Soha nem követel csak ád,
jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet
és sok, sok önzetlen, tiszta, építő szeretetet!!
s ha kell nyújtsa a két kezét, bátorít, s a bajban is felsegít.
Ha van egy ilyen igaz barát, ki soha nem szegi meg a szavát,
még ha kegyetlen is a világ ha kell... melletted mindig kiáll!
Egy jó barát nem nagyítja a hibád
Egy jó barát szeretetével gyógyítja a másik fájdalmát
Egy jó barát a szívedbe lát, ha nem mondod is,
hallja és érti a szenvedésed minden szavát.
Legyen bár milyen hibád, nem kürtöli világgá,
csak is szeretetével gyakorol kritikát,
s szól, hogy vigyázz, mert fáj neki is ami neked fáj,
s szerető gyengédséggel, féltőn, vigyázz rád!
Egy jó barát a válladra borulhat, ha a baj nagy...
Egy jó barát akkor is gyengéden átölel,
minden jóval, igaz szóval, segít és bátorít, ha kell.
S ha a baj szorít, nincs elfoglalva...
mert egyedül csak Te vagy a dolga
ha érzi, hogy nélküle a barátja össze omolna
egy jó barát, mindig megbocsát, nem keresi a maga igazát,
megosztja veled örömét bánatát.
Ilyen, egy igazi, kedves testi lelki jó barát!
Soha nem követel csak ád,
jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet
és sok, sok önzetlen, tiszta, építő szeretetet!!
Arany János vers
A VIGASZTALÓ
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre:
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képmen kel búbarázda,
Főmön a tél zuzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit.
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!
Ha a szívemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virasztod éji álmát,
S álmaimban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezd,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása:
Te játszol szivárvány-szinben
Sűrű harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidalollom.
Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem:
Házi mécsem szelíd fénye,
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugarát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.
--------------
Ezért
Ha a verseim nem tetszik
Én azt is megértem,
Hiszen nekem sem tetszik
Az életben minden.
MEG TALÁLTALAK.
Néztem a csillagokat,
Ahogy ragyogtak az égen,
Néztem a két szép szemedet,
Ahogy figyeltél éppen.
Oly tiszta és őszinte,
Mikor figyelsz,
Lelkemen át hatol,
A tekintete.
Szívemet,melegség járja át,
S úgy rohannék hozzád,
Szavak,már nem kellenek,
Csak a két karod,mellyel ölelsz engemet.
Súgod a fülembe folyton,
Hogy szeretsz,
Ne enged el soha,
A két kezemet.
Rád találtam egy napon,
S többé,nem engedlek el,tudom,
A szíved, mint egy hatalmas gyémánt,
Mely az én szívemen,ragyogott át.
Nyugalom,s béke,
A boldogság,az életem értelme,
Te is vágysz erre,
S isten megadja nekünk,Ahogy el van rendelve.
Csak sétálunk majd a tengerparton,
Szívünkben a szerelem,
S a hold ragyog felénk,
Ahogy egymást átölelve sétálunk.
Boldogság,ami szívünkbe költözött,
Kéz a kézben haladunk,a csillagok között,
Az egész égbolt ragyog ránk,
S mi szerelmesen öleljük egymást.
Te leszel a szívembe,
A legszebbik rózsaszál,
Minden nap öntözlek könnyeimmel,
Hogy el ne hervadjál.
Reggel majd csókokkal ébresztelek,
Este két karommal ölellek,
Nappal két szememmel figyellek,
S a mosolyoddal élek.
Ragyogó orcádat,elmémbe vésem,
Amerre járok,mindig ott leszel velem,
Megtaláltam életembe,a legnagyobb szerelmet,
S most már,soha többé nem hagylak el téged.
Ady Endre
Sóhajtás a hajnalban
Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.
Petőfi Sándor:
Itt van az ősz, itt van ujra
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
(Erdőd, 1848. november 17–30.)
Takáts Gyula: Szüreti vers
Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj, d jó!
Igyunk erre egyet!!!
Csanádi Imre: Szüret után
Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.
Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.
Gárdonyi Géza: A bor legendája
Szólt az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem.”
Szól az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!”
Szólt az Isten: “Kedves fiam, Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Nóé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba !”
Zelk Zoltán
Micsoda Madár
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
Továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
Juhász Gyula :
A koldusnak
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz...
Egy gyönyörű idézet...
Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel
És a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét
És a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel
És nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával,
nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget,
ha túl sokáig ér.
Műveled saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet,
nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz;
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.
/ Shoffstall A. Veronica
Wass Albert:
Mese az erdőrő
Tudnod kell,
, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jóisten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre. Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg, s ők nem tehették beléjök a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a föld. S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta: - Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velök semmit, amíg az emberek szíve zárva marad! Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velök az emberek szívét! A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön. - Próbáld meg, lelkecském - mondta kedvesen a Jóisten. - Legyen ahogy kívánod: neked adom az erdőket! A kicsi angyal megköszönte szépen az ajándékot, mivelhogy jól nevelt angyalka volt, s már szállott is alá sebesen a földre, s ott is egyenest az erdők közé. Egy tisztásra leszállt, és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak körös-körül a fák, mintha nem is lett volna élet bennök. - Van itt valaki? - kérdezte a kicsi angyal. De senki se felelt. Csönd ült az erdőn, súlyos dermedt csönd. - Van itt valaki? - kérdezte, most már hangosabban. Csengő hangjára valahonnan legvastagabb és legmohosabb bükkfa mögül előlépett az öreg Csönd. - Csak én lakozom itt - szólalt meg mély, rekedt hangon, és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kis csigát. Hosszú, szürke ködköpeny csüngött alá hajlott vállairól, s a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény. - Más senki? - csodálkozott az angyal. - Hát itt vannak még valahol a manók is, meg a tündérek - felelte morogva az öreg -,aztán itt van a vén boszorkány is valahol... - Miért nem jönnek elő? - kérdezte az angyal. Öreg Csönd bosszúsan sóhajtott. - Nincs semmi dolguk, és emiatt aztán zsémbesek, meg rosszkedvűek valamennyien. - Hát ezen segíteni kell - mondta az angyal és összeütötte a két tenyerét. A csattanás messzire szállt az erdők felett. - Manók! Gyertek elő! De semmi se mozdult. Újra kiáltott az angyal. Újra csak hiába. Ekkor megszólalt öreg Csönd: - Majd leányom, Visszhang előhívja őket. Intett s háta mögül már elő is szökött egy kék ruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe, s végigkiáltott az erdőn. - Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Csengő hangjára aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagy szakállú kis manók. - Hol voltatok? - kérdezte az angyal. - Aludtunk - felelték ásítozva a manók. - Nincs semmi dolgunk. Így hát csak alszunk. - Nincs semmi dolgotok? - mosolygott rájok az angyal. - Na várjatok csak egy cseppet, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt egyet. - Tündérek! Gyertek elő ti is! De azok bizony nem jöttek. Így aztán az angyal intett föl a szikla felé, s Visszhang kiáltozni is kezdett odafönt nyomban. - Tündérek! Isten angyala szólít! Tündérek! Isten angyala szólít! Erre aztán szállingózni kezdtek innen is, onnan is a kicsi tündérek. Durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel. - Hát nektek mi bajotok van, - nevetett az angyal, amikor meglátta őket. - Nincs lakásunk - szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók, s nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdnünk. Fázunk, és nincs mivel betakaróznunk... És sírtak, sírtak keservesen... - Ne sírjatok, na - mosolygott reájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit! A boszorkány hol van? Azzal intett Visszhangnak, s az már kiáltozni is kezdett odafönt: - Boszorkány! Boszorkány! Boszorkány! Jött is aztán erre a kiáltozásra nagy bosszúsan. Előtte kúszott a köd, mögötte a kígyók. Morogva és sántikálva bújt elő a sűrűből, mint a boszorkányok szoktak, amikor megzavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag sötétedett. Egyetlen nagy hosszú, hegyes foga mérgesen vicsorodott elő a szájából, ahogy dohogott. - Mit zavartok? Mi bajotok van? Mérges gyökereket kell csinálnom! Mérges bogyókat kell csinálnom! Mérget kell kavarjak a kígyóim fogának! Sok dolgom van, láthatjátok! Mit akartok hát? Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt, és kacagott. - Sok dolgod van, látom - szólt reá vidáman -, hát ide figyelj! Az erdőben én parancsolok ezután, megértetted? Mérges bogyóidat, mérges gyökereidet gyárthatod tovább is, ha ebben leled kedvedet. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret és minden mérges bogyót megmutatsz a tündéreknek. Értetted? Ti pedig, tündérek, vigyázzatok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Előtte úszott a köd, mögötte csúsztak másztak a kígyók. A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén gonosz boszorkány mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot, és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közeledik. Ezért hát, ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt hozzájuk nyúlnál. Ők majd megmondják neked, hogy ehetőek-e. Ha kérdésedre nem felelnek, csak hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén sánta boszorkány mesterkedéséből származnak. Ugyanis a vén boszorkány is csinált ám egy varázslatot, mégpedig olyan igazi boszorkányhoz illő gonosz varázslatot, mely abból áll, hogy valahányszor egy gyermek közeledik ezekhez a veszedelmes bogyókhoz, a tündérek azon nyomban elfelejtik az emberi beszédet. Így aztán nem tudnak szólni hozzád, még csak kiáltani sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben, meg a fák mögött. Sírnak szegénykék, mert szeretik a gyermekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kaphatsz. Tehát figyelj jól, hogy sírásukat meghallhasd, és főképpen ne egyél soha ismeretlen bogyókat!) Ez történt tehát azon a napon a boszorkánnyal. Visszasántikált haragosan az erdő egyik legsötétebb sűrűjébe, az angyal pedig ott maradt a tisztáson a tündérkékkel, manókkal, az öreg Csönd bácsival, és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve. És hozzákezdett, hogy megszépítse az erdőt. Legelőször ruhája ráncaiból előrázta a Szellőt, és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat, s teleszórta velük a tisztás füvét. (Jó nagy zsebe lehetett az angyalnak, amibe sok virág belefért. Éppen annyi, amennyit ma is meglelsz az erdőszélen, a réteken és azokon a napos kis tisztásokon, amiket szerteszét láthatsz az erdők között.) - Így, na - fordult az angyal a tündérekhez, amikor már minden virág amaga helyén állott - , most eridjetek, s költözzetek be mindannyian egy-egy kedvetek szerint való virágba! Jókedvük lett ettől egyszeribe a tündérkéknek. Mindegyikük talált is szállást magának, hamar. Egyik a harangvirág kék búrája alá bújt be, másik a margaréta fehér kelyhére heveredett. Harmadik beköltözött a tárnicsvirág illatos tölcsérébe, negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe, és így tovább. Valamennyi tündérnek jutott egy virág. - Most pedig - mondotta az angyal, amikor ezzel elkészültek -, tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti munkátok. A tündérek nyomban szét is rebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És hamarosan elkezdett az erdő fütyülni, búgni, csivitelni. - Így hát - bólintott az angyal elégedetten -, ezzel megvolnánk. Na most ti, rest manó-népség! Eridjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti foglalkozásotok! Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is szaladtak, hogy megkeressék az állatokat, és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt erdei állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. A borzot megtanították gödröt ásni, a rókát egerészni, az őzet legelni, a nyulat ugrándozni, a mókust fára mászni. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklához, melynek tetején Visszhang lóbálta a lábát, s onnan nézett az erdőre. És látta, hogy jól ment minden. A Szellő járta a fákat, és a fák beszélni tanulták az erdő suttogó nyelvét. A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, és az állatok igyekeztek ellesni a manóktól mindazt a sok tudományt, amire szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát, amivel az angyal megbízta. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, a sziklán, érezte, hogy valahol valami még hiányzik. Egyszerre csak megakadt a szeme egy kis árva, zöld ruhás tündérkén, aki szomorúan álldogált a szikla tövében. - Hát te kicsoda vagy? - kérdezte az angyal meglepődve. A kis zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét és szipogott. - Én senki se vagyok - felelte esetten -, nekem még nevem sincsen... Öreg Csönd felmordult odalent. - Ne törődj vele, jó angyal! - dünnyögte bosszúsan -, az én kisebbik lányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire se tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, kiszárad. Még a ködöt se tudja reggelenként megőrizni a réteken. Folytonosan csak mesélni akar, mesélni, mesélni! Én pedig nem állhatom ezt. Én azt szeretem, ha mindenki hallgat. Mit kezdjek két ilyen leánykával? Az egyik mindig kiabálni akar, a másik mesélni. Gondolhatod, mennyi bajom van velük... Az angyal kíváncsian nézett a zöld ruhás tündérkére. - Aztán miről tudsz mesélni? - kérdezte. - Mindenről! - csillant föl a tündérke szeme. - Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról...! Arról, amikor lemegy a nap, és arról, amikor fölkél a hold, és ezüstport szór a fák tetejére...! - Várj csak, várj csak! - vágott a szavába az angyal mosolyogva -, várjegy cseppet! Azzal lehajolt, és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogó víz buggyant elő a kövek közül azon a helyen. - Neked adom a forrást és a patakot- mondta az angyal -, játszhatsz benne és mesélhetsz kedved szerint, éjjel és nappal, örökkön-örökké, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így? A kis zöld ruhás tündérke abban a szempillantásban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt, kacagott és szökdelt lefele a kövek között, csodálkozó réteken és álmodozó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, és a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, fecsegett, dalolt, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak, és a kelyhek szirmaira kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét. (Azóta is egyre mesél. Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.) Így történt tehát azon a régi napon, amikor Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt. Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérkék, és fent a szikla tetején a Visszhang. Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne, összehúzta köpenyét, és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé. - Így, na - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így, na, most már igazán rendben van minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. Akárcsak ma, éppen úgy. Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát. - Gyertek - mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit. Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket. Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt. Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye. Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat. Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt. És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta: - Istenem, milyen szép... És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikón nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang. - Milyen szép! - mondta még egyszer az ember. Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre. Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye? Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell. A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád, és a sánta vén boszorkányt se láthatod, mert ő mindig a legsötétebb sűrűség mélyén rejtőzködik. Csak a mérges bogyókról tudhatod, hogy ott van valahol. Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve. Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden, olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket az ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog. Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
(Erdők könyve)
google375b2253ad0d239d.html | |
File Size: | 0 kb |
File Type: | html |